Sziasztok!
Megint sok idő elmúlt azóta, hogy írtam. Az igazság az, hogy nem tudtam, hogy fogalmazzam meg az elmúlt egy hónap történéseit, mert őszinte vagyok: linkeskedtem…Bizony.
Kicsit zűrösek voltak a napjaim, semmi rendszeresség nem volt bennük, utaztam ide-oda, vizsgáztam. Mindig irigyeltem azokat, akik stresszhelyzetben fogyni tudnak. Nekem ez sosem sikerült. Tudjátok miért? Mert nincs is jobb alkalom arra, hogy az ember lelkiismeretfurdalás nélkül felálljon a tételek mellől, mint az, hogy meggyőzi magát, hogy enni kell, lehetőleg sokat, minél hosszabb ideig, ez olyan, mint egy igazolt hiányzás.
Így volt ez most januárban is. Naponta az előírt egyszeri étkezés helyett többször ettem. A Premium Diet a szekrényben várakozott, én meg válogatás nélkül faltam a jó kis kajákat. Mekit, pörköltet, rántottát, süteményhegyeket… ami jött. Hihetetlen örömet okozott enni…. Sajnos csak 10-15 percig, amíg tartott, utána pedig jött a lelkiismeretfurdalás. … Jaj, mennyire utáltam magam, és mégis újra és újra nyitottam ki a konyhaszekrényt és vettem le vacsira a szomorúan árválkodó Prémium Diet por helyett az elégedetten mosolygó olajoshalat.
Mérlegre persze nem mertem állni, és a Porta Bella Vitás kezelések alkalmával is ügyesen kitértem mindig valamilyen indokkal a hivatalos mérés elől.
Azért ezt sokáig nem lehetett húzni, így január 21-én ráparancsoltak az InBody testösszetétel mérőre. Az eredmény hál’Istennek nem zsírnövekedés volt. Egy hónap alatt, még így is, hogy a diétát felfüggesztettem, csak a tornával és a zsírbontó kezelésekkel 1 kg zsírtól szabadultam meg, az izomtömegem pedig ismét növekedett….
Az eredmény meglepett, sokkal rosszabbra számítottam, persze ettől még sem én, sem a Porta Bella Vita nem volt elégedett. Csak leszegett fejjel álltam a testösszetétel mérőn és bevallottam: sokszor és sokat vétkeztem, ……., én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem… Nagyon szégyelltem magam, hogy körülöttem ennyi ember milyen sok munkát fektet bele abba, hogy én elérjem a kívánt eredményt, és most cserben hagytam őket. Akkor tudasolt bennem, hogy a fogyás az én érdekem. Ahogy ott álltam már egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy pontosan milyen íze volt a sajtos Mc’Royalnak, viszont tökéletesen az eszemben volt még annak az emléke, hogy milyen sikerélményt, és örömet éreztem akkor, amikor a második mérésemkor, az a hatalmas változás mutatkozott.
Kitaláltam, hogy most rövid távú célokat tűzök ki magam elé, így most még nem a szeptemberi menyasszonyi ruhámra fókuszálok, hanem elképzeltem magam, egy dögös piros miniben, amit egy hónap múlva szeretnék viselni. Szóval nincs más hátra, mint előre….a piros ruháért.
